Tizenkét dühös ember

A "Tizenkét dühös ember" egyetlen olyan darabom (tévéjátékom) - play -, mely személyes élménnyel kapcsolatos. Körülbelül egy hónappal megírása előtt ugyanis egy esküdtszék tagja voltam. Az esküdtszéknek emberölés tárgyában kellett ítéletet mondania. Miután ez volt első részvételem egy ilyen tárgyaláson, megvallom, a dolog nagy hatást gyakorolt rám, bár a beválasztásommal kapcsolatos hivatalos értesítést zsémbes morgással fogadtam: "Istenem, van ebben a New York-ban nyolc millió ember. Pont engem hívnak!?" Később úgy tűnt, hogy esküdt társaim valamennyiben hasonlóképpen vélekednek a megtiszteltetést illetően, különös módon azonban, elfoglalva helyemet a tárgyalóteremben, szem től szemben találtam magam egy különös emberrel, a vádlottal, akinek sorsa immár kisebb-nagyobbrészt az én kezemben volt. Ettől kezdve viselkedésem gyökeresen megváltozott... Kezdtem élénken odafigyelni a hallottakra, a vádlott, a tanúk, az ügyész, az ügyvéd magatartására, megdöbbentett a terem közönyös, hivatalos, kincstári nyugalma, a maszkszerű arcok, a menetrendszerűen cikázó hivatalnokok. Lehet, hogy sohasem kerültem bárminek is ennyire a hatása alá. Gondolom, a tárgyalásnak ez az előre tervezettnek tűnő kicentizettsége, egy embersors igazi megvizsgálása iránti közömbössége irritált később arra, hogy elviselhetetlen módon viselkedjek másik 11 esküdt kollegámmal szemben. Az esküdtszéki vita során többször támadt olyan érzésem, hogy az átlagembernek fogalma sem lehet arról, mi történik a zárt párnázott ajtók mögött, s ekkor gondoltam legelőször komolyan arra, hogy nem volna érdektelen egy olyan tévéjátékot írni, melynek teljes cselekménye az esküdtek tárgyaló helyiségében játszódna... A "Tizenkét dühös ember" vázlatának megírása érdekes módon sokkal több időt vett igénybe, mint a forgatókönyvé. A figurákban gomolygó belső események munka közben annyira bonyolódtak, hogy minduntalan és önkéntelenül letértem a vázlathoz szükséges ösvényről s betévedtem a szinte önmagukat formáló jellemek rengetegébe. Ez a "vázlatkészítés" kerek hétig tartott s a szokásos öt oldal helyett 27 gépelt oldalt eredményezett. Természetes következménye volt ennek, hogy a forgatókönyv - azaz a párbeszédek - megírása (ez az, ami általában hónapokat vehet igénybe) 5 napig tartott, de ha nem duzzadt volna 50 gépelt oldalra, néhány nap is elég lett volna hozzá. A mű megírása közben négy dologra fordítottam (a tapasztaltak alapján) különös figyelmet: 1. Az a magabiztosság, mellyel kezdetben minden esküdt közölte és